BOLDOGSÁG ÁLMODÓK
Ismét az anyaságom hozta el a nagy gyógyulást, a nagy felismerést a számomra!
Egyik barátnőm ismertetett meg a „gerincre szállt” kifejezéssel, ami azt a katartikus élményt írja le, amikor egy régóta tudott, fejünkkel megértett igazság hirtelen zsigeri élménnyé válik. Egyszer csak a megértés megéléssé alakul, villámcsapásszerűen, nagy felszabadulást generálva a személyiség minden szintjén.
Velem is ez történt, ennek hatására lelkesen lobogva írom ezeket a sorokat!
Ahonnan a történetem indult: fájdalmas szoptatós cicik, különösen a bal. Nem csak a szoptatáskor, de azon túl is állandó éles és erős, sajgó fájdalom. Ezen túl, ami szinte horrorisztikus: tej helyett, vagy az mellett, vér folyt a melleimből. Ezt vagy kihányta a kislányom, vagy „csak” folyt, ruhácskáit vörösre átáztatva. Eleinte belülről, idővel pedig külső sérülésekből is.
Miután sehogy sem javulta a helyzet, terapeuta férjemet kértem meg arra, hogy együtt „nézzünk rá a ciciügyemre”, valamilyen gyógyítás keretében. Végül egy meditációs utazáson kalauzolt végig, amelynek során végigpásztázhattam melleimet belülről, a szövetek és sejtek szintjén. Ez olyasmi dolog, gyógyítás, amit az általa kifejlesztett szomatodráma módszere használ, amikor is lehetőség van a testi, szervi nyavalyákat a „testünk szemszögéből, a szerveink érzéseibe helyezkedve” szemlélni.
Ez a megközelítés számomra mindig izgalmas és hasznos, és most különösen sikeres volt, mert az adott problémás helyzeten túl, egész életszemléletemet alakította át, újította meg.
Amikor a meditációban belülről szemrevételeztem a melleim, egy véres csatában találtam magam. Egy békés, gyermekek és anyák lakta nomád telepet pusztítottak harcos férfiak. Mindenütt égbe szökő tűzcsóvák, füst és vér. Maga az iszonyat és az értelmetlen öldöklést követő fájdalom. Mindezt kislányként, sértetlenül szemléltem a partvonalról. Olyan volt, mintha mindezt álmodnám. Amikor férjem megkérdezte, hogy mit tudnék tenni azért, hogy jóra változzon minden, azt válaszoltam: felébredni.
Napokig ennek a meditatív utazásnak a képeivel voltam elfoglalva. Egyik közös reggelinknél bizonytalanul kérdeztem páromtól: „Jó, de mit tegyek, hogy meggyógyuljak, hogy rendeződjön a helyzet?” Mire ő azt válaszolta: „hiszen hallottad, felébredni.”
Igen, fel kell ébrednem egy rossz álomból. Miről is van tehát szó?
A véres pusztítás egy korrekciós esztétikai műtétem „története” volt, (amit korábbi autóbaleset okozta hegek eltüntetése miatt kezdeményeztem, esztétikus, szép mellek vágyával) a sejtjeim, a szöveteim által közvetített képekben elmesélve. Ennek a történetnek a bennem élő önfeláldozó, szolgálatkész Anya volt a főszereplője, és a szépségre, szerelemre vágyó örök Nő. Mindkettő bennem van, itt éppen feloldhatatlannak látszó küzdelemben. A meditációs utazásból az derült ki, hogy még mindig bűntudatot érzek vénuszi késztetéseim miatt, még mindig úgy érzem, hogy a műtéttel méltatlanul és tiszteletlenül söpörte le a bennem élő hiú Nő, a szintén bennem élő Nagy Anyát.
A meditációban bocsánatot kértem az Anyától, kifejeztem felé mélységes tiszteletemet.
A meditáció után, ahogy a napok teltek, szépen lassan rájöttem, zsigerre szállt az, hogy nincsen mit megbocsátanom. Mert mindez, már nincsen. Már nem valóság, csak illúzió, álom valóban. Egy régi álom, ami itt és most, már nem érvényes rám. Amit most már nem akarok álmodni, mert csak szenvedést terem a nyomában, öröm helyett.
Hiszen a jelenemben nem érzek bűntudatot. Most teljességgel úgy érzem, hogy megérdemlem a lehető legszebb és legjobb történést a melleimmel, a szoptatással kapcsolatban.
Amit eddig csináltam és működtettem az volt, hogy ragaszkodtam a bűntudathoz, lelkem feloldhatatlannak tűnő megosztottságához (Anya és a Szerető), ez katalizálta a belső konfliktust, ami aztán a horrorisztikus testi tünetekben manifesztálódott. Ragaszkodni, beleragadni egy a mostani életemben nem aktuális történethez, az ehhez kapcsolódó negatív érzésekhez, ez rémálom.
És milyen sokszor működtetjük ezt!
Valamikor régen véleményeket formáltunk életünk történéseiről, magunkról, ám ezek az ítéleteink legtöbbször jelen boldogulásunknak csak kerékkötői. Az ilyen véleményezéseket követő érzéseink a szégyen, a bűntudat, a lelkiismeret furdalás érzései.
Ahogy teltek a napok egyre könnyebbé váltam, hiszen nagy terhet tettem le. A múltam terhét. Egy régi álmot, egy olyan álmot, ami már nem repített, nem szárnyakat adott, hanem szenvedést és fájdalmat. A szenvedés csak azért lehetett valóság, mert ragaszkodtam egy álomhoz akkor is, amikor az már nem az én álmom volt, csak egykori önmagamé.
Hiszen mostanra szövetséget kötött bennem Anya és a Szerető, a Hold és a Vénusz, Démétér és Aphrodité. Imádok Nő lenni és imádok Anya lenni!
Nincsen más dolgom tehát, mint új álmot álmodni, olyat, ami mostani önmagamnak tetszik, ami mostani életemnek megfelelő! Olyat, ami szárnyakat ad, lelkesít, hiszen ebben a szárnyaló szenvedélyes állapotban szeretek igazán létezni!
Végig gondoltam hát, milyen lenne nekem MOST az ideális anyaság… Mire ezt végiggondoltam és elmondtam magamnak, addigra már tulajdonképpen mindegy is volt az, hogy hogyan lesz. Nyugalomra leltem egy megengedő, elengedő állapotban. Ez lett az új álmom, a jóérzéseket adó képimmel.
Éreztem mit szeretnék, a többit az életre, az istennőre, a gondviselésre bíztam… Akárhogyan lesz, jó lesz… Biztos vagyok benne, hogy Sztellának, a kislányomnak egy boldog anyára van szüksége, tudom, hogy a boldogság rezgéseimben eltöltött lélekfürdői a lehető legjobb táplálék lesz számára. Már az sem fontos van- e tejem, vagy nincs, szoptatok-e vagy sem.
Az igazán fontos dolgom: megadni az engedélyt arra, hogy boldog lehessek. Hogy boldogok lehessünk. Mert mindnyájan megérdemeljük.
Mindezt nem öncélúan osztom meg veled. Nem is könnyű felfedni életem legszemélyesebb történeteit. Mindezt azét teszem, mert szenvedélyesen kutatom és élem meg a fájdalomból az örömbe vezető utat. Amióta tudatosabban élek magánemberként és gyógyítóként, számtalan olyan esettel találkoztam, aminek lényegében ez volt a forgatókönyve. Sok-sok kellemetlenséget okozó testi tünet, egy múltbeli, fel nem oldott, általában bűntudattal és szégyennel terhelt megélés miatt. Míg az életek tovább alakultak, reményteli, ígéretes helyzeteket teremtve, az érzések egy régebbi ellentmondásban ragadtak, az egymásnak feszülő, egymással harcoló elvek küzdelmeiben. Hiába volt ott a nagy pillanat, a vágyott dologhoz a mélyben rossz érzések kapcsolódtak.
Ilyen volt annak az anyának az esete, akinek nem indult el a teje, mert szégyen élt benne amiatt, hogy a korábban az életükben jelen levő szerelmi háromszöget ő nyíltan, a rá jellemző könnyed bájjal felvállalta. A gyermeke szülését követően a benne élő Anya és a Szerető ősi alakjai, kibékíthetetlen ellenfelekként álltak szemben egymással, a tej pedig valahol a női test mélyén várakozott csendben arra, hogy táplálékká váljon. Akkor egy kineziológiai oldással segíteni tudtam, a felek kibékültek, a tej pedig bőséggel elindult.
De nem csak az anyákkal esik meg ez. Nemrégen barátnőmet vezették kínzó nyaki fájdalmai arra a felismerésre, hogy még mindig nem bocsátott meg magának amiatt, hogy rákos daganatától műtéttel, és nem „természetes” úton szabadult meg. Az ő esetében a Szerető alakja (aki gyors és biztos megoldással, a műtéttel próbálta a szépséget megőrizni, helyreállítani) küzdött a benne élő Szűz alakjával, a csendes, áldozathozó, rendes és kitartó lánnyal, aki még a haláltól sem retten vissza.
Mi a közös ezekben a történetekben? Az, hogy amikor a főhősök életében éppen a „nagy pillanat” jött el, amikor éppen esélyt kaptak arra, hogy éljenek, megéljenek, örüljenek és élvezzenek, akkor bekapcsolt a „nahát, ezt azért nem lehet ám!” program. Előkerültek az egymásnak feszülő elvek, az ezeket megszemélyesítő szereplők pedig fújták a magukét. Előkerültek a múlt árnyai, beárnyékolva a jelen pillanatát.
Most kezdem sejteni, hogy mindez, csak egy rossz álom. Nem a lélek álma, hanem az elme álma, vagyis illúzió. Nincs más dolgunk, mint felébredni, és engedélyt adni arra, hogy boldogok legyünk. Nincs más dolgunk, mint elfogadni azt a jót, amit az élet nekünk szán. Bűntudat és szégyenkezés nélkül. Nincsen más dolgunk, mint elkezdeni álmodni a saját álmunkat, a lelkünk álmát, a pillanatból felsejlőt.
Ez a vágy vezérelt akkor is, amikor a BLISS Intimitás Központot és a gyönyörben szülni mozdulat mantrákat „megszültem”.
„ Kilélegzem, ami volt, kilélegzem a fájdalmat és a szenvedést. Belélegzem, ami van, belélegzem az élet határtalanságát és szépségét.” – éneklik a mozdulatokat kísérő szépséges zenében.
Vagy egy másik mantrában: „ A tanult fájdalomból az eksztatikus céltalanságba tartok”.
A főnix madárhoz hasonlóan szeretnék a múlt álmaiból, itt és most, éppen ezen a különleges napon, az én különleges álmomra ébredni. Szeretnék az új álmom főszereplője lenni, BOLDOGSÁGOM ÁLMODÓJÁVÁ születni.
Hívlak Téged is boldogság álmodásra, gyönyörben levésre, gyönyörbe születésre és gyönyörben szülésre!
